Előszó 4.rész

Maul ismét öntudatra ébredt, de csak áthatolhatatlan sötétség vette körül.

- Csak álom volt… - mondta volna, de már hosszú ideje annak, hogy hangos szó hagyta el a száját.

Milyen érdekes, hogy álmában természetes volt számára a saját hangját hallani, most itt a valóságban már nem is igazán emlékszik rá milyen is volt.

Maul várt, ahogy ilyenkor kényszerből mindig várnia kellett. Egyedül a sötétben, csak a nyomasztó csönd vette körbe. Nem érzett semmit… szó szerint semmit.

Egy embernek ezt nehéz lehet elhinni, hisz tudtunkon kívül is annyi inger ér minket, hogy az agyunk tudatos énje egyszerűen nem vesz róla tudomást. Ha kellemes a hőmérséklet, nem érezzük, hogy hideg van vagy meleg, természetes hogy tisztában vagyunk vele, hogy ülünk-e vagy állunk esetleg fekszünk. Minden pillanatban érezzük a nyomást a bőrünkön, ahogy a ruhánk hozzánk ér, ahogy a talpunk a padlót nyomja, hogy épp hol van a kezünk a testünkhez képest. Milliónyi egyéb inger és érzés önti el az emberi testet minden pillanatban. És nem is tűnik fel ennek hiánya mindaddig, amíg meg nem foszttatunk tőle.

Maul várt… érzések nélkül lebegve a sötétben és a síri csöndben, nem érezve semmit, nem tudván, hogy ül, fekszik vagy áll, nem érzi egy testrészét sem, mintha csak a tudata létezne. A tudata elzárva mindentől, egyedül…. a sötétben…. a csendben….

Maul várt… minden perc, minden másodperc nyomasztóan hatott rá ebben a börtönben. Érezte, ahogy lassan kezd szerte foszlani az időérzéke.  „Mindjárt ki jutok innen” ismételgeti magának, de egyre jobban befészkeli magát agyába a gondolat, hogy talán most nem jön a fény, nem jön a megmenekülés, és itt marad ebben a valóságban, ebben a végtelen börtönben. Meddig bírná, mielőtt teljesen megőrülne.

Maul várt …

„Mindjárt ki jutok innen”

„Mindjárt ki jutok innen”

„Mindjárt ki jutok innen”

Egyedül…

„Mindjárt ki jutok innen”

Csendben…

„Mindjárt ki jutok innen”

Sötétben…

„Mikor jutok már ki innen?”

Lebegve…

„Mikor jutok már ki innen?”

Mindentől elzárva…

„Mikor jutok már ki innen?”

Csönd…

„Ki kell jutnom innen”

Elképzelhetetlenül mély csönd…

„Ki kell jutnom innen”

Fény nélkül…

„Nem bírom tovább!”

Minden nélkül…

„Mindjárt ki jutok innen”

Lebegve…

„Ki kell jutnom innen”

Zuhanva…

„Mikor jutok már ki innen?”

Börtönben…

„Valaki! Bárki! Akárki!”

Elzárva…

„Engedjenek ki”

Idő nélkül…

„Csak nyugi, hisz még alig telt el pár perc…”

Tér nélkül…

„Mikor jutok már ki innen?”

Csapdába esve…

„Engedjenek ki”

Egyre zuhanva az őrület felé…

„Nem bírom tovább!”

Magára hagyottan…

„VALAKI!”

Elveszve…

„AKÁRKI”

Mindent elveszítve…

„...”

Remény nélkül…

„könyörgök”

A sötétben…

„…”

Egyedül…

 „…”

.

.

.

Előszó 3.rész

- Akkor mi lesz? Béla bá hazavisz?
- Mégis, hogy vinnélek? Örülök, hogy hazajutottam, még furikázzalak el a város másik végébe is? – mélyet sóhajtott majd kimondta a mondatot, aminek elhangzását még váratta volna (legszívesebben egész életében) – Itt aludhatsz.
- Tényleg? –kérdezte Lia felvillanyozva, majd amikor édesapja valami „Tudok mást tenni” félét dörmögött az orra alá, az apja nyakába kapaszkodva megölelte és megpuszilta – Köszi!
- Ne örülj annyira. A kanapén fog aludni! – próbálta eljátszani a szigorú apa szerepét Béla bá, de közben ő is átölelte szeretett lányát.

Maulnak végül tényleg a kanapén ágyaztak meg, bár Lia szerint rá tudná venni apját, hogy engedje, meg, hogy a fiú vele aludjon. De akármennyire is élvezte Maul a délutáni együtt szundikálást, nem akarta kihasználni az öreg engedékenységét. Úgyhogy hiába tanácsolta neki a lány, hogy szökjön fel hozzá, ha az apja elaludt, összegyűjtötte minden lelki erejét és nemet mondott. De azért egy szenvedélyes hosszúra nyúló jóéjtcsókot adott Liának bocsánatkérésként.  Lia persze direkt kacérkodott vele, csípőjét ringatva Mault hívogatva ment fel a lépcsőn bevetett néhány női praktikát, ami kissé meg is ingatta a fiút a döntésben. Végül mégis  úgy döntött hosszú távon talán kifizetődőbb lesz ha betartja Béla bának tett ígéretét.

Amikor Lia eltűnt az emeleten, apja nem követte rögtön, leült Maul mellé a kanapéra és nézték a TV-t. Egy akciófilm ment, ami már nem egy mai darab és pont, amikor a film legnagyobb jelenetéhez érkeztek, azt a részt egyszerűen kivágták. Mindketten felháborodva küldték melegebb éghajlatra a csatorna vezetőit, majd a témát meglovagolva a mai „agysejtpusztító műsorokat” vitatták meg. Mindketten egyetértettek abban, hogy a mostani média röhejes, amiért csak értelem és mondanivaló nélküli műsorokat nyomják az emberek képébe. Maul fel is hozta példának, hogy a minap a buszon két nyugdíjas is arról beszélt, hogy a valóságshow egyik szereplője miket csinált. Még utánozta is a két nyugdíjas hangját. Béla bá meg is jegyezte, hogy ő inkább a természetfilmes csatornákat nézegeti, de ott is egyre rosszabb a helyzet. A régi természetbúvárok által forgatott filmek helyett ma már csak ragadozók így ragadozók úgy.
- Na jó ácsi!. Szavad ne feledd! Elszaladok, eresztek egy sárgát, meg hozok egy-egy jó hideg sört és folytatjuk. – szakította félbe Béla bá Mault, majd félórányi beszélgetés után.
Amíg Béla bá oda volt Maul ismét elkezdte nézni a TV-t, de figyelme hamar a nappali ablakán bevillanó fényre terelődött. Komótosan oda sétált, és elhúzta a függönyt. Kint még mindig tombolt a vihar. Villámcsapát villámcsapás követte, a menydörgés hangját még Béla bá ablaka se tudta teljesen megszűrni. Maul kicsit sajnálta, hogy az ablakon végigfolyó víz miatt nem tudott gyönyörködni a látványban.
Idő közben az öreg is visszatért két sörrel a kezében és csatlakozott a fiúhoz. Felbontották söreiket és nagyot kortyoltak a nedűből.
- Az ember azt hiszi, hogy ennek a bolygónak ő az ura. Ilyen estéken viszont a bolygó megmutatja mire képes, és visszazavar mindenkit az odújába.
- Úgy látom, sok mindenben egyetértünk uram.
- Örülök is neki! Végre valaki, akivel értelmes témákról is el lehet beszélgetni.
Hirtelen az eddigieknél élesebb fény vakította el őket.
- Ez közel lehetett – jegyezte meg Béla bá és amint befejezte a mondatot a hatalmas menydörgés még az ablaküveget is megremegtette.
- Nem egy mindennapi vihar
- Hát nem… És azt mondják, még nagyobbak jönnek majd. – Béla bá hangja valahogy komolyabbnak hatott a szokásosnál.

Előszó 2.rész

Az ajtó csapódására riadtak fel, na meg Béla bá káromkodására.  Lia kissé kócos hajjal, és álmatag tekintette nézet fel a fiúra.  Maul mindig is aranyosnak tartotta a lányt, az arcába lett leginkább szerelmes, az apró kis gödröcskékbe, ami megjelent az arcán, amikor mosolygott és a barna bociszemeibe. De még sosem látta ilyen, álmosan, pedig ha lehet, még aranyosabb volt, ahogy még félig csukott szemekkel felnézett rá. Mélyet sóhajtott, majd kézfejének felső részéve megdörzsölte álmos szemeit. Maulnak egyből egy lusta macska képe ugrott be, majd agya kicsi macskafüleket és mancsokat rajzold a lányra, mosolygásra késztetve.
- Mi olyan vicces? – kérdezte Lia álmatag hangon.
- Ha tudtam volna, hogy ilyen aranyos, vagy amikor felkelsz, minden reggel én ébresztettelek volna.
- Ne gúnyolódj!
- Nem gúnyolódom!
Lia mélyen a fiú szemébe nézett, Maul számára hihetetlen módon, de ilyenkor mindig meg tudta mondani igazat mond e vagy hazudik.  Valahogy kiolvasta a szemeiből, ahogy most is. Széles mosollyal jutalmazta a kedves bókot majd egy kedves puszit lehelt a fiú arcára.
A hazugságvizsgálat alatt Béla bá befejezte cifra szónoklatát, melyet a kinti viharhoz intézett és úton a konyhába benézett a nappaliba, ahol a páros pihent a kanapén. Szegény Béla bá bőrig ázva ált a folyosón, kezében egy-egy telepakolt bevásárlószatyorral.
- Turbékolunk, turbékolunk? Az öreg meg had ázzon az esőben? – bár az öreg komoly hangon beszélt, Maul már ismerte annyira, hogy az ilyen beszólogatásait nem kell komolyan venni. 
- Jó estét kívánok! Szép időnk van nemde? – feleselt vissza szemtelenül, de közben már a szatyrokat vette el Béla bától.
- Erre az utolsó tíz méterre már felesleges elvenned!
- Nem ismeri a mondást? Mindig az utolsó tíz méter a legnehezebb.

Maul jól kijött az öreggel, bár eleinte kissé félt tőle. Béla bá egyedül nevelte lányát. Felesége autóbalesetben vesztette életét, amikor Lia tizenegy volt. Az eset után Béla bának kellett átvennie az édesanya szerepét is, emiatt nagyon szoros kötelék alakult ki apa és lánya között, ami eleinte megrémítette Mault. Mi lesz, ha Béla bának nem lesz szimpatikus? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kínozták akkoriban. De szerencsére Lia segítségével sikerült megtalálnia egy közös hangot az öreggel, azóta már kölcsönösen megkedvelték egymást főleg a „közös sörözésnek” hála, aminek a részleteit Liának tilos elmondani, nem mintha ők túl sok részletre emlékeznének.

A kisméretű konyhában Lia és Maul neki ált kipakolni a szatyrokat, Béla bá pedig a szokott helyére ülve ecsetelte a kinti időjárást. 
- Egyszerűen szörnyű. Amíg a kocsifelhajtóról elsétáltam a házig, teljesen bőrig áztam. Csoda, hogy egyáltalán haza jutottam, ebben a szakadó esőben alig lehet kilátni. Úgy éreztem magam, mint aki most tanul vezetni – majd illusztrálta, ahogy teljesen a kormány fölé hajolva próbált kilátni a szélvédőn, vagy mint aki életében először vezet kocsit, és ösztönösen előre hajol, hogy lássa a kocsi orrát – Remélem nem lesz nagyobb jégeső, így is a múltkori után úgy néz ki a tető, mint… mint… - próbálta megtalálni a megfelelő hasonlatot.
- Mint amit jégeső bombázott? – adta az ötletet Lia
- Pontosan!
Lia és Maul mosolyogva nézett össze a „frappáns” hasonlat után.
- Tényleg fiú? Te mit keresel még itt? – kérdezte Béla bá. A bizonyos „közös sörözés” óta hívta a Mault fiúnak, de ennek oka sűrű alkoholfüggöny mögé veszett.
- Miért hány óra?
- Fél tíz.
- Mi? Úristen lekésem a buszt – kapott a fejéhez Maul, de mielőtt kiszaladt volna a konyhából Béla bá utána szolt
- Ácsi! Ilyen időben kétlem, hogy bármelyik épeszű buszsofőr elindulna.
Maul elhúzta a függönyt, hogy kinézzen, de szinte semmit nem látott a kinti tájból az ablakon végigfolyó iszonyatos mennyiségű víz miatt. Mindig meglepte, hogy milyen jól hangszigetelő ablakokat szereltetett be Lia apja. A kinti tomboló vihar hangjából csak halk morajlás jutott be a házba. Maulék panellakásában bezzeg nincs ilyen, ott aludni is nehéz az ilyen nagy viharoknál.

Előszó 1.rész

Előszó

Ha valami felkelti az embert, annak általában nem örül. Kivéve, ha a szeretett nő haja csikizi az arcát, ahogy vállához bújik. Maul is csak mosolygott, ahogy mélyen beszívta a kellemes illatot, kezét, mely eddig a fotel karfáján pihent, óvatosan, hogy fel ne keltse Liát, a lány vállára tette. Lia az érintésre megmozdult, Maul rögtön meg is bánta, hiszen utál felkelteni alvó embert, ahogy azt is utálja, ha őt keltik fel álmából, de szerencsére Lia nem ébredt fel, csak megfogta a fiú kezét, és mintha csak egy takarót húzna jobban magára, átöleltette magát a fiúval, fejével pedig kényelmesen elhelyezkedett a fiú vállgödrében. Maul még pár pillanatig levegőt se vett, hogy fel ne ébredjen szerelme.

Igen már mondhatja, hogy szerelme –fordult meg a fejében-, hiszen a kezdeti érzései a lány iránt ez alatt a másfél hét alatt teljesen elmélyültek. Talán túlságosan is. De nem bánta. Épp elég ideig volt magányos, itt volt már az ideje, hogy valakinek kinyissa a szívét. Már csak reménykedni tudott benne, hogy Lia is hasonlóan érez iránta. Az elmúlt másfél hétben mindig ott lappangott benne az idegesítő érzés, hogy a lány talán túl jó hozzá, talán ő nem érez olyan erős érzelmeket iránta. Kitudja, lehet jön valami kemény macsó kocka hassal, és úgy leveszi a lábáról Liát, hogy ez a kissé vézna, kissé kocka, könyvmoly srác, csak egy srác lesz sok közül akinek a nevére se fog emlékezni.  Bár a lány többször bizonygatta, hogy mennyire kedveli a fiút, sőt azt a bizonyos Sz-betűs szót is ő mondta ki elsőnek. De mára már az a szó is vesztett a jelentőségéből. A mai tini kapcsolatokban már szokványos az ígyszeretlek-úgyszeretlek. Lehet, hogy Lia is csak úgy szereti őt, nem szívből, ahogy Maul szereti a lányt.
Ha –mint most is- ilyen irányba terelődött a gondolata, mindig azzal biztatta magát, hogy legalább túl jut az első nagy csalódáson, azután talán már lazább lesz, ha csajozásról lesz szó. De azért remélte, hogy a nagy csalódás még várat magára. Jó sokáig.

Szabad bal kezével kitapogatta a távirányítót és halkabbra vette a TV-t. Nem kapcsolta még ki, hiszen Linda is csak most szundíthatott el, ha kikapcsolja, és hirtelen megszűnik a vibráló fény, talán felkel, és azzal elveszne az idilli pillanat. De halkabbra vette, hogy a zajra se ébredjen fel. A TV-ben a híradó ment, ami azt jelentette, hogy legalább egy félórát szundított ő is. Ismét a szeszélyes időjárás volt a téma, mint mostanában mindig.  „Meg van őrülve ez az időjárás, én mondom neked fiú, régebben is voltak nagy viharok, de nem ilyen gyakran” – mondogatta Béla bá, Lia édesapja a fiúnak egyre gyakrabban.  Ugyanis tényleg szeszélyes volt mostanában, vihart vihar követett, majd hírtelen iszonyú kánikula. Az egyik gazda épp panaszkodott a riporter hölgynek, hogy földjén szinte mindent összezúzott a tegnapi jégeső és, hogy nyomatékosítsa mondandóját, egy maroknyi nagyságú jégdarabot mutogatott a kamerának. 

De az egész világon számoltak be ilyen és még ennél is erőszakosabb viharokról. Mostanra a viharok okozta halálozás meghaladta a százat is. A meteorológusok pedig nem jósoltak javulást a közeljövőben, sőt…
A következő hír, pedig a viharok túlzott elektromos aktivitását vitatta, valami szakértő is felszólalt e téren , felhívva a figyelmet, a villámcsapások veszélyére.
Maulnak egyből eszébe jutott a tegnapi vihar, szinte minden másodpercben végigcikázott egy villám az égen. Lenyűgözőnek és már-már félelmetesnek tartotta a természetnek ezt a hatalmát. 

A következő, hír már az egyik rendezvény elmaradásáról szólt, majd az egyik állatkert új jövevényét harangozták be, de Maul érezte, hogy szemhéja ismét kezd elnehezülni, és engedte, hogy elméje lassan a sötétségbe süllyedjen és talán azon túl az álmok világába. Még egy pillanatra hallotta, ahogy a távolban ismét dörög az ég, Lia is közelebb húzta magához a biztonságot jelentő ölelő kart, majd együtt merültek el álmaikban.
Utolsó gondolata az volt, hogy hozzá tudna szokni, hogy Liával összebújva aludjon el, érezve teste melegét, hajának kellemes illatát, légzésének egyenletes ritmusát, ahogy alig halhatóan szuszogva szívja be és fújja ki a levegőt.