Maul ismét öntudatra ébredt, de csak áthatolhatatlan
sötétség vette körül.
- Csak álom volt… - mondta volna, de már hosszú ideje annak,
hogy hangos szó hagyta el a száját.
Milyen érdekes, hogy álmában természetes volt számára a
saját hangját hallani, most itt a valóságban már nem is igazán emlékszik rá
milyen is volt.
Maul várt, ahogy ilyenkor kényszerből mindig várnia kellett.
Egyedül a sötétben, csak a nyomasztó csönd vette körbe. Nem érzett semmit… szó
szerint semmit.
Egy embernek ezt nehéz lehet elhinni, hisz tudtunkon kívül
is annyi inger ér minket, hogy az agyunk tudatos énje egyszerűen nem vesz róla
tudomást. Ha kellemes a hőmérséklet, nem érezzük, hogy hideg van vagy meleg,
természetes hogy tisztában vagyunk vele, hogy ülünk-e vagy állunk esetleg fekszünk.
Minden pillanatban érezzük a nyomást a bőrünkön, ahogy a ruhánk hozzánk ér,
ahogy a talpunk a padlót nyomja, hogy épp hol van a kezünk a testünkhez képest.
Milliónyi egyéb inger és érzés önti el az emberi testet minden pillanatban. És
nem is tűnik fel ennek hiánya mindaddig, amíg meg nem foszttatunk tőle.
Maul várt… érzések nélkül lebegve a sötétben és a síri
csöndben, nem érezve semmit, nem tudván, hogy ül, fekszik vagy áll, nem érzi
egy testrészét sem, mintha csak a tudata létezne. A tudata elzárva mindentől,
egyedül…. a sötétben…. a csendben….
Maul várt… minden perc, minden másodperc nyomasztóan hatott
rá ebben a börtönben. Érezte, ahogy lassan kezd szerte foszlani az időérzéke. „Mindjárt ki jutok innen” ismételgeti
magának, de egyre jobban befészkeli magát agyába a gondolat, hogy talán most
nem jön a fény, nem jön a megmenekülés, és itt marad ebben a valóságban, ebben
a végtelen börtönben. Meddig bírná, mielőtt teljesen megőrülne.
Maul várt …
„Mindjárt ki jutok innen”
„Mindjárt ki jutok innen”
„Mindjárt ki jutok innen”
„Mindjárt ki jutok innen”
„Mindjárt ki jutok innen”
Egyedül…
„Mindjárt ki jutok innen”
Csendben…
„Mindjárt ki jutok innen”
Sötétben…
„Mikor jutok már ki innen?”
Lebegve…
„Mikor jutok már ki innen?”
Mindentől elzárva…
„Mikor jutok már ki innen?”
Csönd…
„Ki kell jutnom innen”
Elképzelhetetlenül mély csönd…
„Ki kell jutnom innen”
Fény nélkül…
„Nem bírom tovább!”
Minden nélkül…
„Mindjárt ki jutok innen”
Lebegve…
„Ki kell jutnom innen”
Zuhanva…
„Mikor jutok már ki innen?”
Börtönben…
„Valaki! Bárki! Akárki!”
Elzárva…
„Engedjenek ki”
Idő nélkül…
„Csak nyugi, hisz még alig telt el pár perc…”
Tér nélkül…
„Mikor jutok már ki innen?”
Csapdába esve…
„Engedjenek ki”
Egyre zuhanva az őrület felé…
„Nem bírom tovább!”
Magára hagyottan…
„VALAKI!”
Elveszve…
„AKÁRKI”
Mindent elveszítve…
„...”
Remény nélkül…
„könyörgök”
A sötétben…
„…”
Egyedül…
„…”
.
.
.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése