Előszó 2.rész

Az ajtó csapódására riadtak fel, na meg Béla bá káromkodására.  Lia kissé kócos hajjal, és álmatag tekintette nézet fel a fiúra.  Maul mindig is aranyosnak tartotta a lányt, az arcába lett leginkább szerelmes, az apró kis gödröcskékbe, ami megjelent az arcán, amikor mosolygott és a barna bociszemeibe. De még sosem látta ilyen, álmosan, pedig ha lehet, még aranyosabb volt, ahogy még félig csukott szemekkel felnézett rá. Mélyet sóhajtott, majd kézfejének felső részéve megdörzsölte álmos szemeit. Maulnak egyből egy lusta macska képe ugrott be, majd agya kicsi macskafüleket és mancsokat rajzold a lányra, mosolygásra késztetve.
- Mi olyan vicces? – kérdezte Lia álmatag hangon.
- Ha tudtam volna, hogy ilyen aranyos, vagy amikor felkelsz, minden reggel én ébresztettelek volna.
- Ne gúnyolódj!
- Nem gúnyolódom!
Lia mélyen a fiú szemébe nézett, Maul számára hihetetlen módon, de ilyenkor mindig meg tudta mondani igazat mond e vagy hazudik.  Valahogy kiolvasta a szemeiből, ahogy most is. Széles mosollyal jutalmazta a kedves bókot majd egy kedves puszit lehelt a fiú arcára.
A hazugságvizsgálat alatt Béla bá befejezte cifra szónoklatát, melyet a kinti viharhoz intézett és úton a konyhába benézett a nappaliba, ahol a páros pihent a kanapén. Szegény Béla bá bőrig ázva ált a folyosón, kezében egy-egy telepakolt bevásárlószatyorral.
- Turbékolunk, turbékolunk? Az öreg meg had ázzon az esőben? – bár az öreg komoly hangon beszélt, Maul már ismerte annyira, hogy az ilyen beszólogatásait nem kell komolyan venni. 
- Jó estét kívánok! Szép időnk van nemde? – feleselt vissza szemtelenül, de közben már a szatyrokat vette el Béla bától.
- Erre az utolsó tíz méterre már felesleges elvenned!
- Nem ismeri a mondást? Mindig az utolsó tíz méter a legnehezebb.

Maul jól kijött az öreggel, bár eleinte kissé félt tőle. Béla bá egyedül nevelte lányát. Felesége autóbalesetben vesztette életét, amikor Lia tizenegy volt. Az eset után Béla bának kellett átvennie az édesanya szerepét is, emiatt nagyon szoros kötelék alakult ki apa és lánya között, ami eleinte megrémítette Mault. Mi lesz, ha Béla bának nem lesz szimpatikus? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kínozták akkoriban. De szerencsére Lia segítségével sikerült megtalálnia egy közös hangot az öreggel, azóta már kölcsönösen megkedvelték egymást főleg a „közös sörözésnek” hála, aminek a részleteit Liának tilos elmondani, nem mintha ők túl sok részletre emlékeznének.

A kisméretű konyhában Lia és Maul neki ált kipakolni a szatyrokat, Béla bá pedig a szokott helyére ülve ecsetelte a kinti időjárást. 
- Egyszerűen szörnyű. Amíg a kocsifelhajtóról elsétáltam a házig, teljesen bőrig áztam. Csoda, hogy egyáltalán haza jutottam, ebben a szakadó esőben alig lehet kilátni. Úgy éreztem magam, mint aki most tanul vezetni – majd illusztrálta, ahogy teljesen a kormány fölé hajolva próbált kilátni a szélvédőn, vagy mint aki életében először vezet kocsit, és ösztönösen előre hajol, hogy lássa a kocsi orrát – Remélem nem lesz nagyobb jégeső, így is a múltkori után úgy néz ki a tető, mint… mint… - próbálta megtalálni a megfelelő hasonlatot.
- Mint amit jégeső bombázott? – adta az ötletet Lia
- Pontosan!
Lia és Maul mosolyogva nézett össze a „frappáns” hasonlat után.
- Tényleg fiú? Te mit keresel még itt? – kérdezte Béla bá. A bizonyos „közös sörözés” óta hívta a Mault fiúnak, de ennek oka sűrű alkoholfüggöny mögé veszett.
- Miért hány óra?
- Fél tíz.
- Mi? Úristen lekésem a buszt – kapott a fejéhez Maul, de mielőtt kiszaladt volna a konyhából Béla bá utána szolt
- Ácsi! Ilyen időben kétlem, hogy bármelyik épeszű buszsofőr elindulna.
Maul elhúzta a függönyt, hogy kinézzen, de szinte semmit nem látott a kinti tájból az ablakon végigfolyó iszonyatos mennyiségű víz miatt. Mindig meglepte, hogy milyen jól hangszigetelő ablakokat szereltetett be Lia apja. A kinti tomboló vihar hangjából csak halk morajlás jutott be a házba. Maulék panellakásában bezzeg nincs ilyen, ott aludni is nehéz az ilyen nagy viharoknál.